Évek óta, rendszeresen feltűnik a Gróf Tisza István Kórház folyosóin, kórtermeiben egy csendes, halk léptű férfi, aki különös segítséget, lelki támaszt nyújt igehirdetésivel, igeolvasásaival a betegeknek.
Akik közelről nem ismerik, egyenesen tiszteletes úrnak emlegetik, jóllehet, Veres Imre diakónusnak nincs teológiai végzettsége. Mi késztette arra, hogy efféle missziót végezzen? – fordultunk az ötvenes éveiben járó férfihoz, a krónikus osztály első emeleti részlegén.
Egy nagy betegség után tértem meg Istenhez, s éppen Isten iránti hálából, illetve az emberek iránti szeretetből végzem ezt a szolgálatot. Minden szabadidőmet erre szentelem, úgy is fogalmazhatunk: ennek élek.
Mikor volt az a pont, amikor megtért Istenhez?
1993-ban műtöttek a debreceni idegsebészeti klinikán, majd itthon lábadoztam. Úgyszólván minden alaptevékenységet – járást, beszédet, a mindennap ismétlődő teendőket, mozdulatokat – újra kellett tanulnom. 1994 tavaszán mutattak be az akkori berettyóújfalui református lelkésznőnek, Kiss Klárának. Ő meghívott a gyülekezetbe, s presbiternek is megválasztottak. Attól kezdve a lelkésznővel együtt végeztük a kórházi szolgálatot. Időközben a lelkésznő elment a nagyrábéi gyülekezetbe, ám megkért arra, hogy én folytassam ezt a szolgálatot, itt, a kórházban. Akkor én úgy éreztem, mintha az Úr szólított volna meg a lelkésznőn keresztül. Így aztán az ezredforduló óta – Isten segítségével, kérve az ő bölcsességét – egyedül végzem ezt a szolgálatot.
Milyen beosztás szerint, hogyan végzi ezt?
A hét különböző napjain, több helyen végzem a szolgálatot a kórház területén. Hétfőn a pszichiátrián kezdek 17,45-kor, majd a zárt osztályon folytatom. Kedden a mozgásszervi rehabilitációs osztályon 17,15-kor, ezt megelőzően az idegosztály, a szemészet, az urológia, a hasi sebészet és a traumatológia kórtermeiben igeolvasást tartok, imádkozunk, illetve zsoltárokat éneklünk. Szerdán 3 órától a krónikus osztály emeleti folyosóján van az igehirdetés, igeolvasás és éneklés. Előtte és utána a kórtermekben keresem fel azokat a betegeket, akik állapotuknál fogva nem tudnak kijönni a folyosóra. Csütörtök, péntek a saját feltöltődésemet szolgálja, ilyenkor otthon pihengetek, igét olvasok. Szombaton a belgyógyászaton és a tüdő osztályon, illetve ritkán az intenzív és nőgyógyászati osztályon „fordulok elő”. Vasárnaponként pedig délután fél négytől a Dr. Böszörményi Nagy Géza teremben lelkészi istentisztelet folyik Balogh Sándor lelkipásztorral.
Milyen a fogadtatása a betegek körében?
Vegyes. Jó látni és megtapasztalni azt, hogy itt is térnek meg emberek, de olyanokkal is találkozom, akik igénylik a lelki támaszt, s várják is ezeket az alkalmakat. Nem is gondoltam volna korábban, hogy ennyire számon tartják ezeket a lelki támaszt nyújtó alkalmakat! Nem elégszer hangsúlyozom, hogy áldott legyen az Úr azért, hogy eszköz lehetek a kezében ehhez a lelki támogatás nyújtásához. Hálát adok Istennek azért, hogy a különböző felekezetekhez – római katolikus, baptista, görög katolikus – tartozó testvérek is jó szívvel veszik, hogy valaki ott van köztük, aki Isten igéjét hozza el közéjük, akik már betegségük miatt nem járhatnak templomba. Összességében, elmondhatom: jó szívvel veszik azt, hogy az egyház itt van velük a bajban is. Ezeken az alkalmakon szívesen emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor otthonaikból járhattak templomba, még gyermekként a szüleikkel.
Hogyan fogadják ezt a missziót a kórház vezetői, dolgozói?
Igen humánosan viszonyulnak hozzám, sőt, előfordul, hogy szólnak, melyik kórterembe menjek, mert várnak a betegek. Hálaadással tölt el az is, hogy az orvosok közül többen templomba járnak, így még inkább átérzik, mennyire szükségük van betegségükben az embereknek a lelki támaszra. Külön megköszönöm a kórház vezetésének azt a megértő hozzáállását, amit például akkor tanúsítottak, amikor a Böszörményi Nagy Géza terem felújítás alatt volt, s biztosítottak számunkra méltó helyet az istentiszteletek idejére.
Meddig szándékszik végezni ezt a szolgálatot?
Mindaddig, amíg egészségem és az Úr engedi.
Beszélgetésünk végére már gyülekeztek is a betegek Veres Imre igehirdetésére. Ki járókerettel, ki nővéri segítséggel, míg mások a „tiszteletes úr” kíséretében foglalták el helyüket a folyosón. Az ismert 25. zsoltárral – „Szívemet hozzád emelem!” – kezdődött a félórás szolgálat, ami alatt egy-egy kedvenc zsoltárt is elénekeltek a betegek, akiktől „Áldás, békességgel” és kézfogással búcsúzott Imre. S ami a kívülálló számára meglepő, minden beteget nevén szólított…
Kép és szöveg: Nyírő Gizella
