Terápia hűség és a gyógyszer helyettesítés?
Minden gyógyszerész egyetemi tanulmányai végén a gyógyszerészi esküvel fogadalmat tesz, hogy a legfőbb célja az egészség védelme és a betegek gyógyulása lesz.
Sokat kell tenni azért, hogy a mindennapi életben ennek eleget tudjunk tenni: elméleti és gyakorlati ismereteinket állandó képzéssel kell szinten tartanunk, hogy mindig a legfrissebb és legújabb tudományos, szakmai és jogszabályi ismeretek birtokában tudjuk végezni feladatunkat. De mi a teendő abban az esetben, ha ezek a megszerzett ismeretek nincsenek összhangban egymással, vagy éppen ellentmondanak egymásnak?
Gyógyszerészként az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy a betegek számára a megfelelő gyógyszeres terápiát biztosítsuk. A feladatunk ezzel azonban nem ér véget. Nem elég önmagában az, hogy a megfelelő betegnek a megfelelő gyógyszert átadtuk. Gondoskodnunk kell arról is, hogy a beteg az előírásoknak megfelelő módon alkalmazza is az előírt terápiát. Hogy ez utóbbi mitől függ, annak manapság már hatalmas szakirodalma van.
A beteg-együttműködés megnevezésére kezdetben a compliance (angolul megfelelés, engedelmesség) kifejezést használták. Ez a szó kifejezi többek között azt is, hogy a betegnek az egészségügyi szakember utasításait engedelmesen el kell fogadnia és be kell tartania. Ez azonban nem mindig érte el a kívánt hatást, mivel a beteg belső motivációja hiányzott. A gyakorlati tapasztalatok hamar megmutatták, hogy se a kezelőorvosnak, se a gyógyszerésznek nincs annyi ideje és lehetősége, hogy pusztán a külső motiváció segítségével a beteg-együttműködést folyamatosan fenntartsa. Emellett az idő előrehaladtával létrejött egy olyan betegcsoport is, amely egyre nagyobb szerepet kíván elérni az őt érintő döntések meghozatalában. Ezek a betegek tudatosan egyre több és több információt szeretnének nyerni a betegségükről és a kezelésükről egyaránt, és nem hajlandóak bármit kész tényként elfogadni.
Ennek az igénynek az elfogadásával kezdték el használni a beteg-együttműködés megjelölésére az adherencia kifejezést. Az elnevezés arra utal, hogy az egészségügyi szakszemélyzet épít a betegek egészségtudatosságára, és gyógyulni akarására. Az orvos- és gyógyszerközpontú szemléletet felváltotta a betegközpontú szemlélet. Az elért eredmény a beteg terápiához ragaszkodása, a „terápia-hűség”. Ennek több indikátora is lehet, de az egyik legjelentősebb ezek közül a perzisztencia, mely azt az időtartamot jelenti, ameddig a beteg egy adott terápiát ténylegesen folytat.
A krónikus megbetegedések esetében a gyógyszeres terápiát évekig, egyes esetekben évtizedekig folyamatosan szükséges alkalmazni. Éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a terápiahűséget nagyon hosszú távon fenn tudjuk tartani. Nemzetközi kutatások alapján csak nagyjából a betegek fele tartja be pontosan az előírt utasításokat. Magyarországon sajnos még ennél is rosszabb a helyzet. Gyakran előfordul, hogy a beteg a felírt gyógyszert már eleve ki sem váltja, ha mégis kiváltja, akkor nem veszi be. Megtörténik, hogy pillanatnyi javulás miatt idő előtt megszakítják a terápiát, vagy a betegségérzet hiánya miatt nem folytatják azt (például koleszterinszint csökkentők esetében). Van olyan beteg, aki használja ugyan a felírt készítményeket, de vagy rendszertelenül, vagy nem a megfelelő időben és adagban alkalmazza.
Ebben a helyzetben egyértelmű, hogy a gyógyszerésznek kulcsfontosságú szerepe van a beteg-együttműködés kialakításában. A megfelelő szaktudás ismeretében a gyógyszerész el tudja érni azt, hogy a beteg minden szükséges ismerettel és motivációval rendelkezzen ahhoz, hogy hosszabb távon is hűségesen kövesse a terápiát. Ez az oka annak, hogy elindultak a gyógyszerészi gondozást elősegítő programok a gyógyszertárakban. Manapság már nem elegendő az, hogy a megfelelő receptre a megfelelő gyógyszert odaadjuk a betegeknek. Emellett olyan komplex egészségügyi szolgáltatást kell nyújtanunk, mely hatékonyan képes javítani a társadalom egészségügyi állapotán.
Az adherencia kialakulását rendkívül sok tényező befolyásolja. Szerepe van benne a kezelőorvos és a gyógyszerész viselkedésén kívül az egészségügyi intézmények állapotának és működésének is. Az alkalmazott gyógyszerek ára több szempontból is fontos tényező. Nyilvánvaló, hogy nem várható el a betegtől, hogy folyamatosan szedjen egy olyan gyógyszert, melyet jövedelmi helyzetéből adódóan nem tud hónapról-hónapra megfizetni. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy egy túlságosan olcsó gyógyszer alkalmazása esetén mennyire tartja értékesnek a terápiát.
Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a terápiahűséget igencsak rombolja, ha egy betegnél a megfelelően beállított gyógyszereket félévente lecseréljük. 2011 augusztusában került bevezetésre a vaklicit a gyógyszerár támogatások csökkentésének érdekében. A meghozott intézkedések pénzügyi szempontból el is érték a kívánt hatást: a betegek és a gyógyszerkassza terhei is csökkentek. A vaklicithez kapcsolódott a generikus gyógyszerek használatának ösztönzése is. A 2006. évi XCVIII. törvény 44. § (2)-(3) bekezdésében, valamint a 44/2004. (IV. 28.) ESZCSM rendelet 15. § (1) bekezdésében foglalt előírások értelmében minden gyógyszerésznek minden egyes alkalommal fel kell ajánlania az olcsóbb készítménnyel való helyettesítést is. A jogszabályi előírások változását a napi gyakorlatban a betegek is megérezték. Első ránézésre tehát az elvárt megtakarítást sikerült elérni, de könnyen elképzelhető, hogy a terápiahűség hiányából fakadó veszteségek mindezt meghaladják. Mint mindig, megint a tára mellett álló gyógyszerész van a legnehezebb helyzetben. Neki kell ugyanis eldöntenie, hogy a jogszabályoknak megfelelően az olcsóbb gyógyszerre váltást erőltesse inkább, vagy az ugyan kicsit drágább, de már beállított készítmény további használatára ösztönözzön.